Egyre több független kiadó fedezi fel a magnókazettákban rejlő lehetőségeket. Az előállítása fillérekbe kerül, a webshopokban kevesebbe kerül, mint a letölthető mp3, a rajongók pedig jobban is szeretik, mert sokkal személyesebb, mint a digitális formátumban megvásárolt zene. A vásárlók szívesen birtokolják a kazettákat, még akkor is, ha nem hallgatják meg; ez utóbbi elé amúgy is akadályt gördít, hogy a legtöbb cég már felhagyott a magnógyártással.
A Kickstarteren tavaly januárban egy csoport közösségi finanszírozással gyűjtötte össze a pénzt egy, a kazettagyártásról és a kazettákról szóló dokumentumfilmre. Mint írják, ironikus, hogy az Oxford Szótárból kivették a magnókazettáról szóló szócikket, mert az ötvenéves formátum, ha a radar alatt is, de újra reneszánszát éli. Joggal gondolhatnánk, hogy ez erős túlzás, és csak a múltba révedő nosztalgia táplálja, és nem is járnánk messze a valóságtól. Ugyanakkor nem is tévedhetnénk nagyobbat.
“…az embereknek sokszor az is örömet okoz, hogy valami személyes, kézzelfogható értéket vásároltak, ami a kedvenc bandájukhoz kapcsolódik.”
Tény: a kazetta egykor elképesztő népszerűségének ma már nyoma sincs. A nyolcvanas években még 900 milliót adtak el belőle világszerte, ami a hanghordozópiacnak több mint a felét jelentette. Mára ez a szám lecsökkent: csak Indiában, Törökországban és Afrikában lehet milliós nagyságrendben kazettákat eladni. De a kazetta nyugaton sem tűnt el, és bizonyos értelemben a hanghordozó reneszánsza sem tűnik barokkos túlzásnak (elnézést). A cd-eladások világszerte visszaestek, a digitális terjesztés egyre népszerűbb, de ezzel nem tudnak mit kezdeni azok, akik ragaszkodnak a fizikai formátumhoz. Az egyetlen hanghordozó, aminek nő a népszerűsége, a hanglemez. 2011-ben 14, 2012-ben már 16,3 százalékos volt a piac növekedése, ami 3,2 millió eladott lemezt jelent világszerte.
